Egy filozófia divat úgy kényszeríti ránk magát, mint egy gasztronómiai divat: egy eszmét éppoly kevéssé illik visszautasítani, mint egy mártást.
Hosszú évekig papok közt éltem, ezerszer és ezerszer adták föl az utolsó kenetet, de eggyel se találkoztam, aki félt volna a haláltól. Csak később értettem meg, hogy egyetlen holttest szolgálhat valamelyest tanulsággal: az, amely bennünk készülődik.
A betegség, mint önmagunk akaratlan megközelítése, “mélységekre” kényszerít, “mélységekre” ítél. — És mi a beteg? Botcsinálta metafizikus.
Aki retteg tőle, hogy nevetségessé válik, sem a jóban, sem a rosszban nem fog messzire jutni, alatta marad képességeinek, s még ha lángész is, megreked a középszerűségben.
Az egyszeri hajótörött egy szigetre vetődve elsőnek egy akasztófát pillantott meg; nem rémült meg, épp ellenkezőleg, megnyugodott. Vademberek közé került, igaz, de olyan helyre, ahol rend van.
Sohase tévesszük szem elől, hogy a plebs visszasírta Nérót. Ezt mindig emlékezetünkbe kellene idéznünk, valahányszor megkísért bennünket egy agyrém, bármi legyen is.
Kínai közmondás: “Amikor egy kutya megugat egy árnyékot, tízezer kutya valósággá teszi azt.” Mottónak írni az ideológiák kommentárjai fölé.
Lemészárolt fák. Házak bujnak ki a földből. Emberi pofák, mindenütt emberi pofák. Az ember elburjánzik. Az ember a föld rákja.
Nincs olyan ember, akinek egyszer vagy másszor ne kívántam volna a halálát.
Amint kilépünk az utcára, és embereket pillantunk meg, az első szó, ami eszünkbe jut: kiirtani.
Az ember el fog tűnni: eddig ez volt a határozott meggyőződésem. Véleményem azonban megváltozott: az embernek el kell tűnnie.